Öt éves a weboldal- Erik története 2. - Hol is tartunk most-


“Másnak lenni, nem azt jelenti, hogy valaki kevesebb”




Öt évvel ezelőtt hoztuk létre ezt a weboldalt azzal a reménnyel, hogy az itt található információk segíthetnek a hozzánk hasonló szülőknek. Akkor megírtuk kisfiúnk, Erik történetét, a kezdeteket, és most úgy érezzük, eljött a pillanat, hogy megosszuk, hol is tartunk most.

Az óvódás évek

Nagyon sok keresgélés, csalódás, átverés után végül szülőként meghoztuk azt a nagyon nehéz döntést, hogy nem tudjuk tovább az államot kihagyni a történetünkből, így időpontot kértünk a Beszédvizsgálóba. Pár hét várakozás után megtörtént a vizsgálat, és megkapta Erik az SNI-s státuszt, majd kijelölték az óvódát. Szerencsénk volt, mert egy tündéri, szakmailag kiválóan képzett óvónénit kapott, akit Erik rögtön megszeretett, így nem kellett beszoktatni az óvódába. Ebben az óvódában hallássérült- és beszédfogyatékos gyerekek vannak, ahová társdiagnózissal is felvesznek gyerekeket. Az ott töltött évek alatt rengeteget fejlődött, egy majdnem teljesen non-verbális gyerekből egy - beszédhibákkal ugyan, de - verbális gyerkőc lett. Sok barátra és élményre tett szert.
Az első fél évben még kapott magánúton fejlesztést, majd sok-sok konzultáció után befejeztük a magánfejlesztéseket.

Ez egy rizikós döntésnek látszik, de sok-sok kutató munka után megtaláltuk számára azt a sportágat, amibe azonnal beleszeretett. Ez a judo. A 18. kerületben található egy judo egyesület, akik a magyar speciális olimpikonokkal foglalkoznak. Itt autisták, Down-szindrómások, hallássérültek, ADHD-sok, stb.  és normál fejlődésmenetű gyerekek judoznak együtt. Erik itt lépett elöször tatamira és itt változott meg örökre az életünk. A judo mellett lovagolni kezdett 3 évesen, így a mozgásfejlesztése is biztosított volt.

Az óvódai felesztések, a judo, a lovaglás hatására rengeteget fejlődött, így 2017-ben iskolaérettnek nyílvánították, és elballagott az óvódából.


Az iskola

Az iskolaválasztás még nehezebb volt, mint az óvóda megtalálása. Egy beszédfogyatékos, ADHD-s gyermeknek megfelelő osztályt találni nagy fejtőrést okozott. Végül úgy döntöttünk, hogy az óvódájának helyt adó intézmény iskoláját próbáljuk meg. Tehát maradt a már ismerős környezetben, és itt kezdte meg az első osztályt a logopédiai osztályban. Rengeteg fenntartással indultunk neki az évnek, és mint később kiderült teljesen jogosan. Hibás döntést hoztunk azzal kapcsolatosan, hogy ezt az iskolát választottuk. A mindig jókedvű, boldog, nevetős gyermekünkből pár hét alatt egy összeszakadt, maximalista, szomorú, dühös kisfiú lett. Rengeteg konzultáció és opciók keresése után május végére elviselhetetlenné vált a helyzet, így kivettük az iskolából.

Ekkor jött a mérhetetlenül nagy feladat, hogy befogadó iskolát és tanulócsoportot kell keresni, ami fogadja - eddigre persze már rengeteg telefonáláson túlestünk. Végül a sok munka kifizetődött, mert megtaláltuk az iskolát és a tanulócsoportot is. Ekkor már csak a bürokrácián kellett átverekedni magunkat, és minderre volt 5 hetünk. Végül a beszédvizsgáló átadott minket a Tanulási Képességeket Vizsgáló Bizottsághoz. Hamar kaptunk időpontot (rengeteg kérvényt adtunk be, hogy sürgősséggel kezeljék az esetünket), és a vizsgálat után kijelölték a kért iskolát és megkaptuk a magántanulói státuszt. Így örökre elbúcsúztunk az állami iskolarendszertől.

Szeptemberben megkezdtük a tanulócsoportot és az új kompetencia alapú tanulási módszert. Volt bennünk szorongás, hiszen az ember nem szeret kilépni az ismeretlenbe, de pár hét alatt bebizonyosodott, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk. Erik csak úgy szárnyal, rengeteg új ismeretre tesz szert nap, mint nap úgy, hogy nem a tankönyveket használjuk. Érdekli a földrajz, a történelem, a matematika, folyékonyan ír és olvas.


A judo

Egy ADHD-s /SPD-s/ beszédfogyatékos gyereknek sportot találni nem könnyű feladat. A lovaglás adott volt, rengeteget húzott a beszédének és a mozgásának a fejlődésén. Sokat beszélgettünk mi szülők, hogy mi lesz akkor, amikor már a fejlesztés kevés és amúgy sem lehet örökké fejlesztésre járni, tehát kellett, hogy valamilyen sportba átforgassuk az egészet. Olyan sport kellett, amit csapatban, de önállóan lehet csinálni, olyan, ami passzol az Ő SPD-jéhez, az egyensúlyi- és proprioceptív alulérzékenységéhez, a nyomás alul-, de a finomérintés felülérzékenységéhez. Szóval olyan sport, amiben sok a forgómozgás, mind a négy végtagok használja, ráadásul szimmetrikusan, sok keresztezett mozgással és van benne erős nyomás, akár ütődés is, tehát valamilyen “kontakt-sport”. Így három sport jött számításba: az Aikido, a Judo, és a Birkózás. Aikidóval kezdtük, de az sajnos nem volt elég kihívással teli egy ADHD-ésnak, így második próbálkozásra végülis a Judonál kötöttünk ki.

Az első egyesületünk a 18. kerületben volt, ahol SNI-s gyerekeket és normál fejlődésmenetű gyerekek edzenek a tatamin együtt. Itt töltöttünk el majdnem három évet. Az első pillanattól kezdve elemében volt a tatamin. Kiegyensúlyozott és boldog volt. Csinálta a feladatokat, nem kellett fegyelmezni. Amikor elkezdtük, még majdnem teljesen nonverbális volt, ennek ellenére nagyon jól megtanulta az alap technikákat. Pár hónap alatt olyan sokat fejlődött, hogy elkezdtük a versenyzést is.
Az első versenyén mi szülőként rettentően stresszesek voltunk, az SPD-je még nagyon sok nehézséget okozott, de teljesen jól abszolválta, és az első bronzérmét is megszerezte. A következő versenyen már küzdött keményen, de a pici súlya miatt akkor még nem nyert küzdelmet. Aztán valami átkattant a fejében, és azóta megállíthatatlan. Öt évesen már bekerült a nagyobbak edzésére, ahol nagyon jól megállta a helyét, és rohamoson fejlődött. Ekkora már a házi versenyeken kívül külső helyszínekre, ún. regionális versenyekre is jártunk, ahol sorra nyerte az aranyérmeket. Majd 2017 novemberében elmentünk az első nemzetközi versenyére Németországba, ahonnan csak is a szabálymódosítások miatt tértünk haza egy ezüst éremmel.

2017 nyarán Budapesten rendezték a judo világbajnokságot, ahol az egyesület egy judo bemutatót tartott. Erik és barátja voltak a legkisebbek, akik ebben a hatalmas csarnokban a tatamin judo dobástechnikákat mutattak be. Hatalmas tapsot kaptak mindketten - mi persze rettenetesen büszkék voltuk.

Ekkor kapott egy ajánlatot egy másik egyesületből (kifejezetten versenyzői csoportba), amit sok-sok megbeszélés után végül 2018 januárjában elfogadtunk. Megtörtént az első egyesület-váltás. A második egyesületnél nagyon sok mindent tanult, nyerte sorban a regionális versenyeket. Több nemzetközi versenyen is részt vett Szlovákiában, amiket magabiztosan nyert meg. Viszont ennél az egyesületnél hiányzott az a tapasztalat, tudás vagy pedagógiai érzék, ami egy eltérő fejlődésmenetű gyerekhez mindenképpen szükséges.
2018 őszén újabb egyesület-váltásra került sor, és ekkor már a Magyar Judo Szövetség felnőtt válogatott férfi szövetségi kapitányához került.  Mindemelett szeptember óta jár a serdülő keretválogatott küzdelmi edzésére is, ahol nála 2-3 évvel idősebb gyerekekel küzd, és stabilan megállja a helyét.

2018. januárjában elkezdtük a crossfit edzést. Az elmúlt egy évben nagyon sokat profitált ebből, sokat javított a mozgáskoordinációján, és nagyon élvezi.

2019-ben  pedig a versenyzés mellett megtapasztaltuk az első nemzetközi edzőtábort, amelyet a nyelvi akadályok ellenére - vagy talán épp a nagyfokú kompenzáló képessége miatt - remekül abszolvált.

És hogy érzelmileg szülőként, hogyan érint ez minket?

Hisszük, hogy minden gyermek különleges és tehetséges valamiben. Valamiben, amiben szárnyalhat és kibontakozhat, ami kiegyensúlyozottá teszi. Amikor Erik diagnózist kapott, az életünk örökre megváltozott. Egy nehezebb, rögösebb útra kényszerültünk, ahol olyan sok akadályt kellett és kell legyőzni úgy, hogy számára a lehető legnormálisabb gyermekkort tudjuk biztosítani. A judo megmentette az életünket. Keretet ad. Barátokat és új embereket hozott az életünkbe. Megismertünk rengeteg különleges történetet, amelyekből rengeteget tanultunk mindannyian. A judo megtanít arra, hogy minden esés után fel kell állni és menni tovább. Még akkor is, ha a dolgok kilátástalanak tűnnek.
Az élet elvett az egyik oldalon, de a másik oldalon hatalmas ajándékot kaptunk. Tehetséges, kitartó, elszánt ebben a sportágban. Bár hova is megyünk , bárkivel is találkozunk, egy idő után mindig megosztjuk a történetét. Mert abban, hogy most itt tartunk rengeteg embernek van mérhetetlenül sok munkája. Fejlesztőknek, terapeutáknak, óvónéniknek, edzőknek, tanítónéniknek, nekünk, de legfőképpen Eriknek.
Úton vagyunk. Együtt. Egy ADHD-s/SPD-s/beszédfogyatékos versenysportolót nevelünk, aki mindent megtesz azért, hogy a kitűzött álmait elérje.
Elöttünk van a jó példa Michael Phelps és Simon Biles személyében, hogy az ADHD mellett fel lehet jutni a világ tetejére. Mert attól, hogy valaki más, attól nem kevesebb.




Az SPD, az ADHD és a beszédfogyatékosság

Hogyan állunk az SPD-vel?


Az első évek pokolian nehezek voltak. Az evés, az öltözés, az alvás…talán nem is volt olyan  terület, ami nem volt érintett. Nagyon sok idő után végül az Ayres terápia hatni kezdett, és mi is jobban beletanultunk a megoldásokba, így az élet jobban élhetővé vált. Sokat segített a verbalitás, illetve hogy Erik maga is felismerte a meltdown előjeleit.
A lovaglás és a judo csodákat tett.
Sok a maradványtünet, de ma már meg tudja fogalmazni, hogy milyen ruhát szeretne felvenni, mit szeretne enni, mi az, ami zavarja.

A judo versenyekhez, a zajhoz, a fényekhez tudatosan szoktattuk. Mentünk a nagyobbak versenyeire.  5 évesen még zajvédőben ülte végig a Budapesti Grand Prix-t. Ma már nincs szükség rá. Ha valami zavarja, befogja a fülét, de ez már ritkán fordul elő.

Összességében számára elviselhető szintre sikerült hozni az állapotát, nem okoz a mindennapokban már problémát.

Beszédfogyatékosság

Rengeteg logopédián vagyunk túl. Beszél, nagy szókincse van, a mondat szerekezetei és a kiejtése még problémás. Rengeteg mesét néz, miközben a mindennapos edzésekre megyünk, innen nagyon sok szót, mondatot tanult meg. Úgy tanulja a magyart, mint egy idegen nyelvet. Szeret olvasni egyedül, halkan. Szereti a könyvesboltokat és nagyon jó könyveket választ magának. Tudja magáról, hogy beszédfogyatékos. Egyre könnyebben megy oda és mondja el, ha valamire szüksége van, vagy valamit nem tud. Ha valaki nem érti meg elsőre, az esetek nagy részében nem esik kétségbe, hanem megpróbálja elmondani még egyszer.
Érdekes módon a gyerekek túlnyomórészt hamar ráállnak a nyelvezetére, és jól kezelik a helyzetet.

Az, hogy valaha eljutunk-e arra a pontra, hogy a beszéde (mind az értés és a kifejezés) “tökéletes” legyen, nem tudjuk. De azt igen, hogy haladunk előre - alternatív úton. Mozgásban vagyunk…



“Tovább kell mennünk az úton... akkor is, ha fáradtak vagyunk, akkor is, ha kedvetlenül kelünk fel már reggel, akkor is, ha legszívesebben kifutnánk ebből a világból, mert úgy érezzük, elegünk van mindenből. Ha torkig vagyunk azzal, hogy mindig mindenért meg kell küzdenünk, ha nemes szándékaink fordítva sülnek el... mennünk kell, mert nem tehetünk mást. Mert úton vagyunk. Mert tudjuk, csak az a megoldás, hogy haladunk. Még pillanatnyi reményvesztettségünkben is tudjuk, vándorlásunknak van értelme és célja.”
Herdics Győrgy

Az ADHD

Egy ADHD-s gyerköcőt nevelni nem könnyű feladat. Erik állandó mozgásban van. Rengeteget trambulinozik és hintázik. Hatalmas motivációval, kitartással és rengeteg energiával rendelkezik mind a judoban, mind a crossfit edzésen. Sokáig próbáltunk megfogni, hogy mennyi edzése legyen, végül beletörtünk és most minden nap van valamilyen keretezett edzése. Így van egyensúlyban. Nagyon figyelünk arra, hogy véletlenül se nyomja túl magát, mert ez az ADHD-sokra nagyon jellemző. Képesek magukat ájulásig hajtani.
Amióta meg van a megfelelő keretezett mozgásmennyiség, pluszban a napi 2-3-4 óra trambulinozás/hintázás, otthoni edzőteremben való mozgás, azóta átalussza az éjszakát.

Az impulzivitás kezelhető. A versenysport pedig megtanította, hogy nem lehet mindent megnyerni, vannak dolgok, amik elsőre nem sikerülnek. És ő soha nem adja fel. Addig csinálja, addig gyakorolja, amig nem sikerül. Ő rakja fel a lécet saját magának, ez nagyon fontos, ebből nem lehet engedni se magunknak, szülőknek, se másnak.

Nem mondom, hogy könnyű. Vannak napok, amikor kifejezetten nehéz, mert követhetetlen és kielégíthetetlen a mozgásigénye. Esténként, miután elaludt és mi hullafáradtan leülünk, mindig megbeszéljük, hogy amíg mi ennyire fáradtak vagyunk, addig jó. Mert ebből tudjuk, hogy Erik  jól van.



 
Hosszú utat jártunk be, és még nem vagyunk a végén, igazából még csak most kezdődik minden. Mélyről jöttünk. Voltak pillanatok, amikor nem láttuk a kiutat. Úgy éreztük, hogy a fejlesztések végeláthatatlanok, hogy semmi nem változik, hogy soha nem jutunk tovább. Olyan sokan mondták el, hogy nem biztos, hogy valaha fog beszélni, hogy az SPD változni fog, vagy hogy egyáltalán élhető lesz az élet. Ennek ellenére ellenszélben ugyan, de mentünk előre. Harcoltunk és harcolunk érte. Amikor valaminél/valakinél éreztük, hogy nem jó, hogy a kárára válik, váltottunk. Nehéz döntéseket hoztunk, de végig hittük, hogy az adott szituációnál csak jobb lehet.
Erik megtanított minket arra, hogy semmi sem adott, mindenért meg kell küzdeni, a legapróbb, mások számára természetes dolgokért is. Megtanította, hogy nincs lehetetlen, hogy el lehet fáradni, de soha nem lehet megállni, menni kell és csinálni, nincs más út.



Hogy a mi utunk merre vezet, csak sejtjük. Bárhogyan is alakuljon, egy dolog biztos: mindig is büszkén fogjuk vállalni  - és Eriket is errre tanítjuk -, hogy honnan is indultunk el.

És mindenkinek, aki meglátogatja az oldalt:


5 évvel ezelőtt terápiás jeleggel készült ez a portál, ki kellett magunkból dolgozni a diagnózist, az új élethelyzetet. Reméltük, hogy lesz haszna és segíthet, és nagyon örülünk neki, hogy a mai napig szükség van erre az adatbázisra.
 Egyik szülőtől a másiknak: erősek és bátrak vagytok. Tudjuk, hogy vannak napok, amik végeláthatatlannak tűnnek. Úgy érzitek, hogy egy lépést haladtok előre és hármat hátra. De minden nap megvannak azok a pillanatok, amiért lehet tudni, hogy minden egyes nehézség ellenére megérte. Amikor a gyerkőc egy kanállal több levest evett, amikor a fürdés sírás nélkül lezajlott, vagy éppen az időjárásnak megfelelően sikerült felöltözni. Apró dolgok, ami másoknak nem jelentenek semmit, nekünk viszont reményt adnak a következő pillanatokhoz. Ezekbe kell kapaszkodni, mert nincs más.







 

Készíts ingyenes honlapot Webnode