Az élet egy szenzoros gyerekkel
Az élet egy szenzoros gyerekkel
Diagnózis előtt, közben és után
Első gyerekes szülőként tapasztalatlanok vagyunk még. Sok helyről, sok féle tanácsot kapunk. Ahogy telnek a hetek és hónapok szépen lassan megismerjük gyermekünk problémáit, hogy miért sír, mivel lehet megnyugtatni. Aggódunk, hogy rendben fejlődik-e, hogy eleget eszik vagy hízik-e, hogy jól csináljuk-e azt, amit csinálunk.
Aztán hirtelen szembeütközünk apró nehézségekkel. Nehézségekkel, amik kérdéseket vetnek fel, és amelyekre sokszor azt a választ kapjuk, hogy „Minden gyermek más, más ütemben fejődik. Mást szeret enni, vagy éppen mert kisfiú / kislány természetes, hogy van, amit szeret, van, amit pedig nem”.
A belső hang jelez, hogy valami nincsen rendben. Nehéz megfogalmazni, hogy mi is a probléma, de azt meg tudjuk fogalmazni, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie kellene.
A mai modern világunkban, az internet világában, kutatni kezdünk, de nem mindig találjuk meg a válaszainkat. Ha szerencsénk van és találunk egy személyt, bölcsis nénit, orvost, védőnőt, bárkit, aki segítőként dolgozik, akkor elindulhatunk azon az úton, amely választ ad a kérdéseinkre.
Hirtelen egy várószobában találjuk magunkat. Ez lehet egy korai fejlesztő, egy gyermek neurológus, pedagógiai szakszolgálat várója, ahol bár még nem tudjuk, de eldől, hogy merre felé is halad tovább az életünk.
Három betű. SPD. És minden megváltozik. Kaptunk egy választ, igazolást arra, hogy ténylegesen nem volt rendben valami, de emellett több száz kérdés kavarog a fejünkben. Merre és hogyan tovább? Mit jelent ez az életünkre nézve? Rendbe hozható? Fejleszthető?
A rendelő ajtaján kilépve egy új világ tárul elénk. Elkezdődik a kutatás, az információgyűjtés, szakember keresése, sorstársak keresése. Ráébredünk szülőként arra, hogy nem azért nem eszik pépeset a gyerekünk, mert velünk akar kiszúrni, hanem mert számára a pépes étel állaga egy rossz inger, amely kellemetlenséget okoz neki. Ráébredünk sok apró dologra, amelyekről azt hittük, hogy „normális”, közben előjelei voltak az SPD-nek.
Ebben az időszakban az önvád, a kétségbeesés váltja egymást. Amint terápiába kerül a gyermek, tudjuk, hogy a továbbiakban nem kell egyedül küzdenünk. Napról napra jobban értjük, mi is történik valójában, és beletanulunk ebbe az új, szenzoros életbe.
Emellett természetesen meg kell küzdenünk a körülöttünk lévő környezet kérdéseivel, értetlenségével, tapintatlanságával, amely sokszor az információ hiányából fakad. Átalakulnak a kapcsolataink. Néhány kapcsolat megszűnik, van, ami erősebb lesz. De, ahogy haladunk ezen az ismeretlen úton, egyre több sorstársat ismerünk meg, akiknek a gyermeke SPD-vel küzd.
A fejlesztések, az aggódás, a lehetőségek keresése nagyon sok energiát vesz ki a szülőből. Mindemellett a mindennapi nehézségek, az élet egy szenzoros gyermekkel nem könnyű, de minden küzdelem ellenére, a gyermekeink megtanítanak minket arra, hogy az apró dolgoknak is örülni kell. Egy sírás nélküli pelenkacserének, egy kiabálás nélküli fürdetésnek, mindennek, ami egy nem SPD-s gyermeket nevelő családban természetes napi rutin, nekünk SPD-s gyermeket nevelő szülőnek pedig egy reményteljes, örömteli pillanat.
Egy szenzoros kisfiú szüleiként azt tapasztaltuk, hogy a legfontosabb az, hogyha úgy érezzük, hogy valami nincsen rendben a gyermekünkkel, addig kell menni és kutatni, amíg nem találunk valakit, aki megmondja, hogy mi okozza a problémát.
A diagnózis után, bármennyire is nehéz - és ez mindenkinél más ideig tart -, de az önvád és a „mi lett volna, ha...” kérdés helyett meg kell próbálnunk arra koncentrálni, hogyan tudjuk megérteni a gyermekünkben zajló eseményeket, hogyan tudjuk számára könnyebbé tenni az életet.
Vannak és lesznek hullámvölgyek. Hol könnyebbek, hol nehezebbek a mindennapok. Idővel szülőként megtanulunk örülni azoknak a dolgoknak, amelyek mások számára természetesek. Egy- egy kis lépés pedig reményt tud adni, hogy idővel minden jobb lesz.
Nagyon fontos, hogy szülőként megértsük, a gyermekünk viselkedése, „furcsaságai” nem azért vannak, mert a gyermek minket szeretne idegesíteni, mert dacol, hanem mert SPD-s.
Meg kell értenünk, hogy a gyermekünk más. Nem jobb, nem rosszabb, más. Valójában ugyanarra vágyik, mint minden gyermek: törődésre, elfogadásra, megértésre, szeretetre. Arra, hogy képességeihez mérten felfedezhesse a világot, hogy nyugodtan felnőhessen.